Bár a ma használt horvát címert 1990-ben tervezte egy neves horvát grafikus-dizájner, az eredetijét képező ősi horvát címer valójában európa legrégebbi címerei közé tartozik. A horvát címer egy központi pajzsból áll, amelyen öt kisebb pajzs alkot koronát, és gyökerei a horvát történelem legrégebbi időszakába nyúlik vissza.

A mai horvát címer mintájául szolgáló címer először 1491-ben jelenik meg a Perović család címerének részeként, amely a senji katedrálisban látható családi sírkövön látható először. A legrégebbi horvát címer (4×4-es piros-fehér pepita) az ausztriai innsbruckban található friedrichstraße 35 szám alatti házán jelenik meg, ami egykor a városbíró tulajdonában állt. Bár ez a horvát címer nem a heraldikai ősidőkből származik, ez a példány arra enged következtetni, hogy annak története igen régi időkre nyúlik vissza.

A piros-fehér(ezüst) kockás központi pajzs neve horvátul šahovnica, vagyis sakktábla. Ez a motívum kifejezetten mint horvátország szimbóluma először 1508-ben jelenik meg, III. Habsburg Frigyes Hans Burgkmair portréját. A Habsburg Ferdinánd király megkoronázását a horvát országgyűlés (sabor) által jóváhagyó dokumentumon pedig egy teljes, 8×8 mezős sakktábla található.

a Szt. Lucia-templomban talált šahovnica - 1494 előttről

A legenda szerint a sakktábla-motívum onnan ered, hogy a velencei rabságban sínylődő Držislav horvát király (de időnként Suronja nevét is szokták említeni), leült sakkozni a ii. Orseolo Péterrel, a velencei dózsével, akit mind a háromszor legyőzött, és ezáltal visszanyerte a szabadságát — egyes verziók szerint a dalmát városok fölötti ellenőrzés jogát is. Ennek emlékére került a címerbe a sakktábla. A színek eredetét többféleképpen is magyarázzák; a legelterjedtebb az a magyarázat, hogy a vörös és a fehér az egykori vörös és fehér horvátok törzsét jelképezte, de ez az elképzelés történelmileg nincs alátámasztva.

Számunkra lényegtelen apróságnak hathat, de a horvátoknál sokáig parázs vita ment arról, hogy milyen színű legyen a sakktábla első kockája. Egyesek szerint a fehér (ezüst) kockával kezdődő címer az igazi, a piros kockával kezdődő címer pedig nemzetrontó hamisítvány, mert ezt akkor használták, amikor Horvátország más nemzetek fennhatósága alatt élt. Mások szerint viszont a fehér kockával kezdődő címer használata az egykori nácibarát horvát (usztasa) kormányra, és ezért az önkényuralmi jelképnek minősül (Ez nekünk is ismerős, tökéletesen ugyanez a helyzet az Árpádsávos zászlóval is, csak ott csíkokról van szó - a szerk.). A szakértők véleménye szerint ennek a vitának nincs alapja, a horvát történelem során ugyanis mindkettőféle címer használatára van példa.

A mai címert 1990. december 21-én fogadták el hivatalosan. A pajzs ugyan már részeiben korábban a magyar uralkodók címerében is megjelent, az új horvát zászlón látható címert mégis tervezni kellett a ma használt címer Miroslav Šutej tervezőgrafikus alkotása.

 Horvátország jelenlegi címere

A piros-fehér pepita főcímeren öt kisebb címer látható. Ezek mind Horvátország történelmi régióit szimbolizálják. Ha balról jobbra haladunk, akkor az első címeren egy hatágú sárga csillagot látunk, amely az Esthajnalcsillagot jelképezi. Alatta egy fekvő fehér félhold látható és mindennek kék háttere van. Ez a címer Zágrábot és Közép-horvátországot szimbolizálja. Ez volt a legrégebben ismert horvát címer, ami már a 13. században is megjelent különböző síremlékeken és pénzérméken, és később az illír mozgalom is ezt vette át, mint szimbólumot.

A második pajzson két vörös sáv látható sötétkék háttérrel. Ez a Raguzai Köztársaság, a mai Dubrovnik ősi címere, amelyet még az Árpád-házi királyok adományoztak a városnak. A harmadik címeren kék háttér előtt három arany leopárdfej látható, egy alul, kettő felül. Ezt a 13. században a magyar Anjou-dinasztia uralkodói adományozták Dalmáciának. A negyedik címeren egy arany színű kecskét láthatunk, amelynek patái és szarva vörös színű. A sötétkék pajzsra festett alakzat Isztria jelképe. Az utolsó kék címer Szlavónia szimbóluma. A két fehér sáv a Drávát és a Szávát szimbolizálja, amely a történelmi régió egykori északi és déli határát jelöli. A két sáv közötti fehér mezőn egy fekete menyét szalad át (amelyet egyébként horvátul kunának neveznek, amely az ország nemzeti valutája). efelett egy hatágú sárga csillag látható. ezt a címert III. Ulászló magyar és cseh király adományozta Szlavóniának 1496-ban.

(Forrás: horvat.blog.hu)

Figyelem! Bármilyen alap történelmi tudással rendelkező, szívbeteg vagy gyönge gyomrú olvasónak a következő cikket nem ajánlanám. Valamint megkérnék minden könnyű haragú embert, hogy távolítsa el az önmaga körül található ütő-vágó eszközöket!

Olvasói levél a hunhir.hu-ról:

Alább a Szlovák Testvériség (Slovenská Pospolitosť) hírblogján megjelent írás.

http://pospolitost.wordpress.com/2009/08/27/svaty-stefan-proti-madarskym-barbarom/

Szent Štefan király a magyar barbárok ellen

Mindez azokban az időkben történt, amikor Svätopluk birodalma már szétesett, de romjain még éltek a hajdani impérium maradványai. Uhorszkó valahol a Rába, Veszprém és Esztergom között létezett, nyilván azokon a helyeken, ahol Svätopluk, az ószlovák király, engedélyezte a finnugor-török törzsek (ismertebb nevén ősmagyarok) letelepedését. A Nyitrai és a Bychori (ma Bihor megye Románia) fejedelemségek függetlenek voltak. Az uralkodó Árpád dinasztia tagja, Vajk (aki a keresztségben a Štefan nevet vette fel) nyitrai fejedelem lett. A Nyitrai fejedelemség a magyar trón következő uralkodóinak előszobájaként szolgálta az Árpádháziakat. Az Árpádháziak szláv nőket vettek feleségül, maga Štefan is kétharmadában szláv volt. Štefan Nyitrán buzgó keresztény lett. Többek között emiatt is utasította el az ómagyar nyelv használatát. A trónra a pogány Koppány is jogot formált, akit az ősmagyarok támogattak.

Štefant ezzel szemben az ószlovák nemesek, Hunt és Poznan támogatták, akik később lovaggá
ütötték. Štefan szlovák és német seregek segítségével legyőzte a pogány magyar törzseket, és megnagyobbította Uhorszkót, ahol i.sz. 1000-ben első uhor királlyá koronázták. A magyar nyelv az “uralkodó” kifejezést átnevezte király-nak, mely szót a szlovák “kráľ”-ból vette át. Az ősmagyarok Štefan katonáit Teutónoknak nevezték, amiből később szókeveredéssel a “Tót” kifejezés lett, ahogyan a magyarok a szlovákokat a mai napig hívják. Štefan saját bevallása szerint több nyelvű
országnak alapította Uhorszkót. Utódainak azt üzente, hogy az egynyelvű ország gyenge és gyámoltalan -imbecil et fragile- és hogy ápolják Uhorszkó nyelvi sokszínűségét. Az országban 800 évig a latin volt a hivatalos nyelv. Štefan király átvette Svätopluk közigazgatási struktúráit, a megyéket, és Bratislavában pénz veretett, melyen a PRESLAVVA CIV és a STEPHANVS REX feliratok láthatók.

A magyar nyelv teljes egészében átvette a szlovák mezőgazdasági, egyházi és közigazgatási
szóhasználatot, majd számtalan más szlovák szót, szlovák földrajzi megnevezést, melyek az egész mai Magyarország területén megtalálhatók. Štefan király 1038-ban halt meg, Sztolicsnij Belgrádban (magyarul Székesfehérvár) van eltemetve. Később, 1083-ban szentté avatták. A török megszállás idejében csak észak-Uhorszkó, vagyis a mai Szlovákia területe maradt szabad és független. Az uhor nemesség magyar része lepaktált a megszállókkal és Uhorszkó ellen kötött áruló szövetséget a törökkel. Ez indította el a magyarokat szent Štefan örökségének megtagadására, és a 18. század végére Uhorszkó többi nemzete fölé emelték sajátjukat. Fokozatosan kíméletlen magyarosítás indult el, a többi nemzet kárára elkövetett magyar terror pedig olyan elviselhetetlen lett, hogy Uhorszkót a “nemzetek börtöne” gúnyszóval illették, miközben cinikus módon éppen szent Štefan nevében terrorizálták a többi nemzetet.

Szent Štefan üzenetének ilyen brutális méretű megtagadása végül Uhorszkó megszűnéséhez vezetett 1918-ban. A megtizedelt nemzetek és nemzetiségek önállósodtak. A trianoni szerződést Uhorszkó utódállamai (Cseh-Szlovákia, Magyarország, Románia, Jugoszlávia) és a szövetségesek (USA, Britannia, Franciaország, Olaszország) írták alá. Ezért a nemzetközi jog szerint a mai Szlovák
köztársaság az egykori Uhorszkó teljes értékű jogutódja. Uhorszkót azok rombolták szét, akik ellen szent Štefan harcolt : a magyarok. Nem tudom, hogy végre mikor engedi a magyarok skizofréniája felfogni azt a tényt, hogy mit művelnek, és ha még egyszer háborút indítanak egykori testvéreik, mostani szomszédaik ellen, akkor megszűnik maga Magyarország is. Szent Štefan inkább szlovák király volt, mint magyar. Szlovákok ültették a trónra, ők segítették az uhor királyság megalapításában, a pogány magyarok ellen.

Szent Štefan királyunk lovasszobra Komárnóban, szlovák címerrel a zászlaján, őrt áll a barbár magyarok ellen úgy, ahogyan azt tette ezer évvel ezelőtt is.

A forditó megjegyzés:
A szlovákok nem fogadják el a “történelmi Magyarország”, “Nagy-Magyarország” fogalmakat, helyette következetesen az Uhorszkó kifejezést használják, ezzel is érzékeltetve azt, hogy a magyaroknak csak kis közük volt, ha egyáltalán, Kárpát-medence birodalmának felvirágoztatásában. Ezért ezt a szót nem fordítottam magyarra, mint ahogyan a Štefan-t is eredeti “ősszlovák” alakjában hagytam.

Az, hogy a becsületes tót atyafiak fokozatosan minden értékelhetőt lenyúlnak tőlünk, és pofátlanul “szlovákosítják”, ma már igazából nem lep meg, idefent a Felvidéken ez sajnos mindennapi rutin, ez a cikk viszont még rajtam is nagyot ütött. A hír ezen kívül még azért is érdekes, mert tudomásom szerint több magyarországi radikális csoport meglehetősen szoros pajtási viszonyt ápol a fent említett Testvériséggel, mely hamarosan politikai párttá alakul, és indul a jövő évi szlovák parlamenti
választásokon. Hiába, adj a tótnak szállást…

“Bús magyarok imádkoznak, hallod atyánk, hallod
Se testünkkel, se lelkünkkel nem kívántuk a harcot
Megbocsátunk mindazoknak akik reánk törtek,
Csak még egyszer add vissza a drága magyar földet.

(Magyarok imája)

Szlovák Anyácska (Matica slovenská)

Robert Fico szlovák kormányfő 2009. augusztusában részt vett a “Szlovák Anyácska” turócszentmártoni ünnepségén, megköszönve, amit a Matica Slovenská közel másfél évszázados fennállása alatt ”Szlovákiáért és a szlovák nemzetért” tett, egyben felszólította a Matica tagjait, hogy tevékenységükkel főleg a Dél-Felvidéket  célozzák meg, nyilván a magyarság ellehetetlenítése miatt.

Ferenc József 1862. augusztus 21-én hagyta jóvá a szlovák kulturális egyesület alapszabályát, valamint ezer forinttal támogatta létrehozását. Az egyesület alapító közgyűlését ötezer résztvevő jelenlétében 1863. augusztus 4-én, Turócszentmártonban tartották meg, elnökévé Śtefan Moyses besztercebányai katolikus püspököt választották.

A szervezet hamar magyarellenes húrokba csapott: az általuk kiadott tankönyv autochton, ősidőktől honos népként állította be a szlovákságot és kétségbe vonta a magyar honfoglalás jelentőségét. Hamar kapcsolatba kerültek nemzetközi pánszláv szervezetekkel is, amiért Grünwald Béla, Zólyom vármegyei alispán egyre gyakrabban sürgette a Matica törvényen kívül helyezését. Az egyesületet végül Tisza Kálmán miniszterelnök-belügyminiszter oszlatta fel 1875. november 12-én, a rendeletében akként fogalmazva, hogy az egyesület irodalmi tevékenység helyett “hazaellenes szláv propaganda érdekében, mint politikai izgató párt működött”.

Az új impérium alatt, immáron Csehszlovákiában 1919. augusztus 5-én újjáalakult a Matica, azóta is soviniszta, magyarellenes, illetve a magyarországi szlovák kisebbséget patronáló tevékenységet fejt ki.

Hlinka-gárda (Hlinkova Garda) 

Andrej Hlinka tevékenységéről mindent elmond, hogy a soviniszta, véresszájú magyarellenes szlovák politikus, Ján Slota a “szlovákok Mózesének” titulálta, amiért “az ezeréves magyar rabságból népét a szlovák ígéret földjére kivezette”. A Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére sajnálatos módon a  törvényhozás 2007-ben megalkotta a Hlinka emlékét őrző törvényt, nem mellesleg az euro szlovák bevezetését megelőzően az 1000 koronáson is az ő képmása éktelenkedett. Már az 1919-es párizsi békekonferencián az önálló Szlovákia létrehozása mellett ágált, ám elképzelésével nem alkotott osztatlan sikert. Nem meglepő, de érdekes, hogy már 1927. július 23-án, lord Rothermere Daily Mailben megjelent nevezetes magyarbarát cikkének apropóján  Hlinka élesen ostorozta az angol lordot, mely a lázító szlovák propaganda része volt. Nem sokkal később, augusztus 17-én a Hlinka által vezetett soviniszta Szlovák Néppárt képviselői és szenátorai hivatalosan is elítélték a “Csehszlovákia területi egysége ellen irányuló” tevékenységet.  Hlinka egy 1936-os gyűlésen deklarálta, hogy politikai példaképének a német diktátort tekintette: ”Én vagyok a szlovák Hitler. Olyan rendet csinálok itt, mint Hitler Németországban.”

A ”rendcsinálás” során agresszív, soviniszta és nemzetiszocializmussal szimpatizáló gárdistái rendszeresen vegzálták az első bécsi döntéssel nem érintett, rabigába görbedt felvidéki magyarságot.  

A második világégés idején a hitleri bábáskodással létrejött gúnytákolmányban, az “első Szlovák Köztársaságban” az időközben elhunyt Hlinka Szlovák Néppártjának (Hlinkova slovenská l’udová strana, HSLS) pártállami diktatúrája alakult ki. Az alkotmány 58. §-a kimondta, hogy a ”szlovák nemzet az állam irányításában Hlinka Szlovák Néppártja közvetítésével vesz részt”, a 95. §-a pedig így fogalmazott: ”A nemzetiségi csoport alkotmányban foglalt jogai csak annyiban érvényesek, amennyiben ugyanazokat a jogokat élvezi az illető nemzetiségi csoport anyaországának területén lakó  szlovák kisebbség is.”

1939 áprilisában, a kárpátaljai magyar hadmozdulatok miatt a szlovák bábállam magyarellenes hadjáratba kezdett. A szlovák sajtó a magyarokat gyilkosoknak, a csendőröket pedig vérszomjas bestiáknak titulálta. Hamarosan elszabadult a pokol: a Hlinka-gárda tagjai 1939. április 17-én letépték a pozsonyi utcán békésen sétáló magyarok pártjelvényeit, majd több magyart véresre vertek. A Gárda előállított tagjai azt nyilatkozták, hogy “felsőbb parancsuk szerint kötelességük bántalmazni a magyarokat”.  Az év folyamán a magyarság a szlovák kormány asszisztálása mellett a gárdisták folyamatos atrocitásainak volt kitéve, a szlovák sajtó pedig a magyarság ellen uszított.

1940. áprilisában Pozsonyban magyarellenes tüntetést szerveztek, nagy számban telített röplapokon a felvidéki magyarság kiirtására buzdítottak. Április 24-én Nyitrán fejszével feszítették le a magyar feliratokat és folyamatosan inzultálták a magyarokat. Április 27-én Késmárkon magyargyalázó gúnyrajzokat terjesztettek. Május 1-jén Lőcsén és Nyitrán csaptak le a magyarokra a  Hlinka-gárda haramiái  A gárdisták plakátokat ragasztottak ki a következő szöveggel: „Váctól Miskolcig, Poprádig minden a mienk! Ázsia a tietek, ez a föld a mienk! Fogjatok puskát és sisakot a hazug magyarok ellen! Szlovenszkó a szlovákoknak, Ázsia a magyaroknak! Szedjétek össze a felhalmozott rongyaitokat, és menjetek Ázsiába!” Az éjszaka folyamán a vérengző gárdisták köveket dobáltak be a alvó magyarok ablakain.

A felvidéki magyar lapoknak megtiltották a magyar helységnevek használatát, a magyarság nem gyülekezhettek, nem vonulhattak fel, nem viselhettek jelvényeket és nem használhatták a nemzeti trikolórt, a szlovák püspökök akciót indítottak a magyar szenteket ábrázoló szobrok eltávolítására.  

1941 júliusában a csőcselék szétverte az eperjesi Magyar Kaszinót, majd az erőszakhullám az egész Felvidéken végigsöpört, a hatóságok pedig semmit sem tettek a huligánok megfékezése érdekében. 1941 novemberében a késmárki és iglói kultúrházat dúlták fel, a hatóságok államellenes, irredenta propagandának  minősítették és erre hivatkozva betiltották a Himnuszt, a Szózatot és a Nemzeti Dalt, valamint a klasszikus magyar írók műveit.

A Hlinka Gárdát 1945-ben feloszlatták, ám a Fico-Slota-Meciar kormány idején ismét elburjánzott a gaz: a magukat Szlovák Testvériségnek (Slovenská Pospolitost) nevező tömörülés nyíltan ápolhatja Tiso és Hlinka emlékét.

 Vasgárda (Garde de Fier)

A soviniszta román félkatonai szervezet magját képező politikai mozgalmat Corneliu Zelea Codreanu alapította 1927. június 24-én, első számú napiparancsával, létrehozva ezzel a Mihály Arkangyal Légiót (Legiunea Arhanghelului Mihail).  A rosszul tanuló román egyetemisták huligán bandájából Légióvá szervezett xenofób mozgalom 1930-ban lépett a politika göröngyös útjára, Vasgárda néven kínálva választási programot, a választáson azonban egy meghiúsult gyilkossági kísérlet miatti feloszlatás okán “Corneliu Codreanu Csoportja” néven indultak - 1931-ben mindössze egy mandátumhoz jutottak a törvényhozásban.  1932-ben már öt mnadátumot nyertek el, azonban hamar a terror eszközéhez folyamodtak: an Duca liberális román miniszterelnök feloszlatta a Gárdát, erre válaszul gárdisták egy csoportja meggyilkolta a miniszterelnököt.  1935 júniusában vette fel a Légió a Partidul Totul pentru Ţară (Mindent a Hazáért Párt) nevet.

Codreau az SS mintájára halálosztagokat szervezett, majd egy marosvásárhelyi diákkongresszuson leszögezte, hogy szerinte “az emberölés a politikai harc egyik eszköze”, majd hamar össze is állította a meggyilkolandók listáját. Az egyik brutális gyilkosság “házon belül” történt: 1936-ban a Gárda Codreanuval szemben álló kapitány-helyettesét, Stelescut 120 golyóval végezték ki, majd baltával apró darabokra hasították holttestét. 1937-re a gárdista párt már 66 képviselőt könyvelhetett el magának, 1938-ra azonban II. Mihály román uralkodó egyszemélyi diktatúrát vezetett be, feloszlatva a pártokat. Valóságos hanyatlás végi Rómává, a káosz és anarchia országává változott Románia, ahol a félelem légköre uralkodott el.

Codreanut bebörtönözték, a Vasgárda új terrorkapitánya, Horia Sima azonban korábban nem látott vandalizmust honosított meg Romániában. 1939-ben a király kegyeibe férkőzve a véres kezű Sima miniszteri tárcát kapott. A második bécsi döntés után lemondott a monarcha, Sima keretlegényei pedig szabad kezet kaptak… A szégyenteljes kompánia végigrabolta az országot, majd a  gárdista osztagok „szégyenoszlopot” állítanak fel, ellenségeiket nyilvánosan botozták, nem ritkán agyonverték. A terror Antonescu marsall 1941-es hatalomátvételéig tartott.

Maniu-gárda

1944. szeptember 12. és november 14. között a román és szovjet csapatok által megszállt Észak-Erdély területén élő magyarság a Maniu-gárdisták és a román csendőrök barbár kegyetlenkedéseinek prédájává vált. Terrorkülönítmények járták a magyarlakta falvakat, ahol a rablás és értelmetlen vérfürdők tömeges méretet öltöttek. Az ártatlan magyar lakosság a soviniszta román bosszúállás áldozatául esett.

A leghírhedtebb alakulat a Szászrégenből Romániába menekült vasgárdista ügyvéd, Gavril Olteanu vezette Iuliu Maniu Önkéntes Ezred volt, mely jórészt egykori vasgárdista banditákból tevődött össze.  A Maniu-gárda székelyföldi büntetőexpedíciója a történelem legvéresebb tetteinek egyike volt, a legbrutálisabb kivégzések ott történtek, ahol Olteanu személyesen is megjelent.

1944. szeptember 26-án egy 30-35 főnyi különítmény Olteanu vezetése alatt Szárazajtán lőfegyverrel és baltával lemészárolt 13 székely lakost, majd mintegy hetven férfit hurcoltak el haláltáborba. Gyergyószentmiklós környékén a lakosság folyamatos vegzálása mellett további nyolc székelyt gyilkoltak meg. Szentmihály községben egy birtokost és három magyar gazdát végeztek ki. Csíkszentdomonkoson 11 embert, Gyergyószentmiklóson a téglagyárban három székelyt lőttek agyon. Magyarzsomboron három, Egeresen 13, Bánffyhunyadon 11 magyart mészároltak le a pribékek. Egyedül Maros-Torda vármegyéből 4000 magyart hurcoltak haláltáborokba.  

Romániában 36 internálótábor működött, amelyekben ezrek lelték halálukat és sokakat Szibériába deportáltak innen. A leghírhedtebb internálótábor a Brassó melletti Földváron védőőrizet céljából létrehozott tábor volt, de meg kell említeni a focsani tranzittábort és a Tirgu Jiu-i tábort. 1944 őszén a román hatóságok 40 000 magyart fogtak össze Erdélyben és deportáltak koncentrációs táborokba. Azóta sem szól értük a harang …

Szics-gárda (Karpatszka Szics, ONOKSZ)

1938. november 9-én, a kárpátaljai Huszton alakult meg a Szics-gárda nevű ukrán félkatonai szervezet. Az alakulatot Podkarpatszka Rusz (Kárpát-Ukrajnai Köztársaság) kormányának védelme és az ”államellenes propaganda” felszámolása érdekében hozták létre Dritko Klimpus vezetésével. Mityo Pop ukrán történész szerint a Szics-gárdának hivatalos vezetői mellett volt egy rejtett csapata is. amely az ukrán földről származó ukránokból állt, többnyire az egykori galíciai terrorista akciók emigrációba vonult vezetőiből rekrutálódott a tagság. A különítmény tagjai ártatlan állampolgárokat inzultáltak a nyílt utcán, Kárpátalja Magyar Honvédség általi visszafoglalása előtt pedig a postát is kirabolták. 1939 márciusának első felében a felfegyverzett gárdisták a magyar és a ruszin lakosság ellen több ízben is atrocitásokat követtek el, amelyek ellen a hatóságok nem léptek fel.

Román Tűzhely (Vatra Românească)

Ma is működő magyar-és zsidóellenes, soviniszta román szervezet. 1990. február 7-én alakult meg Marosvásárhelyen, számos egykori kommunista és Securitatés gyűjtőhelye. Ez a terrorszervezet szervezte meg 1990-ben a marosvásárhelyi zavargást (”fekete március”), amely három magyar és két román halálával végződött. A magyar és román lakosság napokon keresztül nézett egymással farkasszemet Marosvásárhely főterén, majd a városba irányított, környékbeli román csőcselék fejszékkel, husángokkal, fémdorongokkal és vasvillákkal felszerelkezve rontott rá a fegyvertelen magyar tüntetőkre. Öregembereket vertek meg az utcán, földön heverő magyarokat rugdostak, az RMDSZ székházának ajtaját fejszével beszakították, a békésen közeledő erdélyi magyar író, Sütő András szemét pedig kiverték. A románoknak volt bőr a képükön: filmes propagandakiadványaikban azt hazudták a külföldieknek, hogy a felvételeken a magyarok ütlegelik a románokat.  

Az írás forrása és ajánlott oldal: www.nemnemsoha.gportal.hu

Nem tudom mennyien hallottatok már Vojtekről a medve katonáról. Története egyedülálló bár nem valami Nacional Geografic címlap történet.

Vojteket aki  a szíriai barna medvék csoportjába tartozott, egy fiú találta a festői szépségű Hámádán ( akkor még Perzsia, ma Irán ) város környékén álló hegyekben. A medvebocsot néhány húskonzervért adta el a közelben állomásozó lengyel csapatoknak. Mivel a bocs még túl fiatal volt, hogy szilárd táplálékot fogyasszon, a katonáknak kellett magukra vállalni az anya szerepet, és üres vodkás üvegekből cumiztatták a mackót.

Vojteket az  összes környéken állomásozó katona mint harci kabala kezelte és szerette. Ahogy később Augustyn Karolewski nyilatkozta: “olyan barátságos volt a bajtársaival mint egy kutya, senki sem félt tőle“. Vojtek végigharcolta a közel keletet Iraktól Szíriáig, majd később Palesztinába és Egyiptomba is eljutott. Onnan a csapatokat Olaszországba vezényelték, de a hajóúthoz Vojteket is be kellet sorozni, így kapott dögcédulát, rendfokozatot, beosztást a 22. nehéztüzérségi ellátmányi században, akik a II. Lengyel hadseregszárnyhoz tartoztak. Bajtársai gyümölcsökkel, mézzel, lekvárral  etették, de mint minden katona ő is igen kedvelte a sört és dohányzott is.

Később Olaszországban aktívan részt vett a Monte Cassino ütközeteiben, oly módon hogy mancsai között hordozta a nehéztüzérségi ütegekhez a lövedéket. Ezt olyan ügyesen csinálta, hogy sosem ejtett el egyet sem, ami viszont végzetes következményekkel járt volna. Ezen “harci kiállását” annyira tisztelték, hogy a 22. egységnél ( ahova Vojtek be volt sorozva ) ezt a jelenetet választották jelképüknek is.

Ezek után Skóciába vezényelték 3000 lengyel társával és ott is szerelték le a csapatot. Katonatársai nehéz szívvel ugyan, de a skóciai Edingburgh-i állatkertnek adták a harcos medvét. A háború után bajtársai néha ott is meglátogatták, a sört továbbra is örömmel fogadta, és felfigyelt a lengyel szóra. “Ahogy kimondtam a nevét, leült, és a fejét rázta, cigit kérve. Nem volt könnyű odadobni, jó párszor próbálkoztam, míg sikerült.” - emlékezett vissza közülük Augustyn Karolewski. Azt is mesélték róla, hogy nagyon társasági lény volt “imádott velünk nagyokat röhögni, értette a viccet, de azt utálta ha valaki rajta nevet.”

A híres medve története úgy került napvilágra, hogy Lengyelországban a veteránok mozgalomba szerveződtek egy Vojtek -szobor felállításának céljából. Több múzeum is rendezett kiállítást Vojtek képeivel és a csapat emléktárgyaiból.  Többek között a londoni lengyel hadi múzeum, a kanadai háborús múzeum, de tárlatot kapott a legnagyobb angol háborús múzeumban is az Imperial War Museum-ban, ahol a tárlatot Károly herceg  is meglátogatta fiával.

Bár a mai állatvédők számára ez lehet, hogy nem a legszebb történet, ( ők inkább Lessit ajánlják )  de mindenképp érdemes felfigyelni erre a csodálatos barátságra ami már szinte bajtársiasságnak is nevezhető ember és állat között.

Vojtek 1963-ban hunyt el.

Sok színes kép tekinthető meg a medve közlegényről EZEN az oldalon

Egy hete néhány híradásban hallhattunk az ujgur felkelésről, igaz azóta –talán kínai nyomásra- csend van a médiumokban erről a témáról. Mi most egy kicsit körüljárjuk a dolgot, hiszen a hivatalos kínai álláspont szerint az ujgurok terroristák, mások szerint viszont hazájuk függetlenségéért küzdő szabadságharcosok. A tanulságok levonása nagyon is fontos, hiszen ami Ujguriában történt, megtörténhet más népekkel, akár Európa szívében is.

Az ujgurok a jelenleg Kínához tartozó Hszincsiang tartományban élnek, és minket magyarokat a mai napig a kétezer évvel ezelőtt elvándorolt rokonaiknak tartanak. Stein Aurél több mint száz éve vezetett expedíciót erre a vidékre. Felfedezte, feltérképezte Ujguriát, régészeti feltárásokat végzett, megállapította a nyelvi és kulturális rokonságot. Az ujgurok régi népművészeti motívumai szinte egytől-egyig megegyeznek a mieinkkel, szőtteseiket tulipános ládában tartják, ősi regéik, meséik mintha rólunk szólnának.

Ujgur tulipános motívum

Stein Aurél útja után száz évvel egy magyar csapat ismét bejárta a térséget, és megdöbbentő eredményéről egy érdekes cikkben számoltak be a National Geographic-ban. (2004 decemberi szám, Bárdi László: „A selyemút vándora”)

A kelet-kínai Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány a Kínai Népköztársaság legnyugatibb, és egyben legnagyobb kiterjedésű tartománya. Hszincsiang kínaiul Új Határt jelent, ami meglehetősen érzékletesen írja le Kína hozzáállását a régióhoz. Hszincsiang Tibethez hasonlóan viszonylagosan független volt Kínától Kelet-Turkesztáni-Köztársaság néven, egészen 1955-ig. Ebben az időben az itt élők mindössze tíz százaléka volt kínai. Mára a sorozatos betelepítések eredményeképp a tartomány lakosságának hatvan százaléka lett az.

Az ujgurok muszlim hitűek, létszámukat illetően ellentmondanak egymásnak a források. Az 1982-es hivatalos kínai népszámlálási adatok szerint 6 millióan vannak, az emigráció szerint viszont 20 millióan. Ők maguk lakóhelyüket ma is Kelet-Turkesztánnak nevezik.

Kína Hszincsiangban folytatott politikájának fő motivációja, hogy ezt a tartományt tekinti kapunak Közép-Ázsia felé. Az itt található iszlámista országok ma hatalmi vákuumban vannak, melybe több nagyhatalom is szeretne behatolni. Ennek oka pedig nem más, mint a térség rendkívüli gazdagsága különböző nyersanyagforrásokban. Állítólag az itt található kőolaj és földgáz készletek többszörösei a Perzsa-öböl vidékén találhatóaknak, és ezen kívül az arany mellett más ásványkincsekben is bővelkedik a vidék.

A fentieket összegezve tehát az ujgur elszakadásért küzdő szeparatisták pekingi szemmel, Kína felemelkedésének legfőbb gátjai, és ezért igyekeznek változtatni a tartomány etnikai viszonyain. A Kazahsztánban székelő ujgur emigráció szerint azonban Kína nemcsak betelepítésekkel igyekszik csökkenteni az ujgur lakosság számarányát, hanem más, meglehetősen elítélendő eszközökkel is. Erre jó példa, hogy a nemzetiségieknek falun három, városban pedig csak két gyereket engedélyez a pekingi kormányzat, ezután a nem kínai nők sterilizálásával, vagy kényszerabortuszokkal akarják az etnikai összetételt megváltoztatni. A jól fizető munkákat, az új lakásokat és a fontosabb hivatalokat is a betelepített han-kínaiak kapják.

Az ujgur emigráció először a Szovjetunió felbomlása után kezdte hallatni a hangját. Vezetőjük az Alma-Atában élő Mukliszi Juszupbek ujgur történész. Az 1992-ben rendezett Lop-nor konferencián először a kínai atomkísérletek ellen emelték fel a szavukat. Ekkor még bíztak a nemzetközi közvélemény figyelmének felkeltésében és abban, hogy a Szovjetunió felbomlásának folyamatát meglovagolva talán sikerül engedményeket kicsikarni a kínai kormányzattól. 1993-ra azonban a radikálisabb hangok kerültek előtérbe. Március 15-én megalapították az Ujgurisztán Felszabadítási Frontját, mely azóta is fegyveres harcot folytat a kínai hatóságok ellen. Tíz év alatt körülbelül 800 fegyveres akciót hajtottak végre különböző ujgur csoportok. Főleg rendőrőrsöket támadtak meg, de többször robbantottak Pekingben is.

Az ujgurok számára nagy lehetőség vált semmissé, amikor 1994-ben Kína Oroszországgal, Kazahsztánnal és Kirgizisztánnal aláírta a sanghaji egyezményt, melyben az előbb említett államok elismerték Kína nyugati határát. 1995-ben azonban az ujgur ellenállók értek el diplomáciai sikereket, amikor több nyugat-európai országban és Washingtonban sikerült képviseleti irodát nyitniuk.

Az utóbbi években a Kínában élő ujgurok békés megmozdulásokkal is igyekeznek felhívni magukra a figyelmet a fegyveres harcon kívül. Ilyen volt az 1998. május 10-én szervezett nagy tiltakozás a kínai sterilizációs- és abortuszprogram ellen “Megszülettünk” címen. A hatóságok viszont letörték a megmozdulást és vezetőjét, Rabpidzsan Hadzsint még abban az évben, augusztus 2-án kivégezték. (Az Amnesty International nem tiltakozott…)

Azóta Ujgurisztán Felszabadítási Frontja több robbantásos merényletet hajtott végre, és többször lőttek le magas rangú kínai diplomatákat. A fegyveres ellenállást a kínai hadsereg rendszeresen leverte, mára mindkét oldalon több száz áldozatot követeltek a harcok.

Az ujgur-kérdésben 2001. szeptember 11. nagy változást hozott. Peking ettől kezdve igyekszik a terrorizmus elleni harc részeként feltüntetni az Ujgurisztán Felszabadítási Front elleni fellépést. Mindezek mellett hangsúlyozzák, az ujgurok és az al-Kaida kapcsolatát. Ugyanis 1999 elején bin Laden találkozott Mukliszi Juszupbekkel, és megegyeztek abban, hogy bin Laden szervezete segíteni fogja az ujgurokat terrorista akciók végrehajtásában. 2001 februárjában az ujgurok a tálibokkal is szövetséget kötöttek, melynek értelmében az Ujgurisztán Felszabadítási Frontjának harcosait afganisztáni táborokban képzik ki. Ezt alátámasztja az, hogy Afganisztán megszállásakor több kínai állampolgárságú ujgur került fogságba.

Az USA 2002-ben felvette az ujgur szervezetet a terrorista csoportok listájára. A szervezet vezetőjét, Hasszan Mahszumot tavaly decemberben ölték meg Afganisztánban.

A szélsőséges ujgur szervezetek terrorista kapcsolatai nagyon is jól jönnek Kínának, mivel így a világ előtt a terrorizmus elleni harc részekének tudja bemutatni a Hszincsiangban az ujgurokkal szemben folytatott elnyomó politikáját. A helyzet ilyen alakulását azonban el lehetett volna kerülni, ha korábban a nemzetközi fórumokon komolyan foglalkoztak volna az ujgur-kérdéssel. De így a nemzetközi érdektelenség taszította a nagyobb önállóságért, elszakadásért küzdő ujgurokat a szélsőséges terrorista csoportok közé.

Ezek után mindenki döntse el maga, hogy az ujgurok a terroristák, vagy azok a hatalmak, akik a terrorista Kínának hagyják, hogy saját állampolgárai ellen népirtó hadjáratot folytasson.

Felhasznált cikk: Bernát Péter: Az ujgur kérdés és ami mögötte van (2004)

Kredits Ferenc

Gyászolók és megemlékezők tízezrei rótták le kegyeletüket szombaton a srebrenicai népirtás 14. évfordulóján a mészárlás nyolcezer muzulmán áldozatának emléke előtt a kelet-boszniai Potocariban lévő emlékhelyen.

A Srebrenica melletti emlékközpontban a rendőrség adatai szerint 30-40 ezer ember gyűlt össze. Szarajevóból a szervezők szerint csaknem 160 busz szállította a részvevőket, de rengetegen érkeztek személyautóval is: a településre vezető utakon több kilométeres gépkocsisorok alakultak ki. A központi megemlékezésen a korábbi évekhez hasonlóan szerb nem kormányzati szervezetek is képviseltették magukat.

A megemlékezésen rövid beszédet mondott Valentin Inzko, a nemzetközi közösség boszniai főmegbízottja, aki a mészárlás felelőseinek bíróság elé állítását követelte. Senki sem “sértheti meg vagy tüntetheti fel jelentéktelennek az áldozatok és családok szenvedéseit”. Azt sem szabad azonban megengedni senkinek, hogy “az emlékezést saját politikai céljaira sajátítsa ki”. Békét csak igazsággal és igazságszolgáltatással, nem pedig bosszúval lehet teremteni - hangsúlyozta az osztrák diplomata. Az igazságszolgáltatás kioltja a gyűlöletet, amely Srebrenicában felszínre tört. Ezért mindenkinek az a feladata, hogy Bosznia-Hercegovinában egy olyan társadalmat építsen fel, amelyet a törvény igazgat, amely megvédi polgárait, szabadságukat, méltóságukat és alapvető jogaikat - mondta Inzko.

A szerb hadsereg és az irreguláris csapatok “hőstettei”: ártatlan muzulmán civilek tömegsírban

Haris Silajdzic, a háromfős - bosnyák, szerb és horvát tagból álló - kollektív boszniai államelnökség muzulmán tagja beszédében burkoltan a nemzetközi közösség szemére vetette, hogy újra és újra engedményeket tesz a boszniai szerbeknek, és ezzel fenntartja a srebrenicai népirtás következményeit. “Hibákat el lehet követni, de nem szabad azokat megismételni” - figyelmeztetett Silajdzic.

A megemlékezés keretében örök nyugalomra helyezték az idén azonosított 534 áldozat - köztük három 14 éves fiú és egy 74 éves férfi - földi maradványait. A koporsók hosszú sorai előtt hozzátartozók ezrei imádkoztak már a reggeli óráktól. A 2003-ban létesült potocari emlékhelyen az előző években összesen 3297 srebrenicai áldozatot temettek el.

A srebrenicai mészárlás emléknapjává nyilvánította július 11-ét a horvát parlament pénteken. A boszniai szerb erők által 1995-ben elkövetett tömeggyilkosság a II. világháború utáni korszak legsúlyosabb háborús bűncselekménye Európában. “Politikai döntésről van szó, amelynek célja, hogy egyszer s mindenkorra elítéljünk egy bűncselekményt, bárki is követte el, bármilyen indíttatásból” - jelentette ki a parlamenti határozatot kezdeményező ellenzéki képviselő, Semso Tankovic.

A horvát honatyák döntése egybevág az Európai Parlament januárban elfogadott állásfoglalásával, amely felszólította az uniós tagállamok kormányait képviselő tanácsot és az EU “kormányának” tekintett Európai Bizottságot: támogassák július 11-nek a srebrenicai népirtás emléknapjaként történő elismertetését az egész unióban és a Nyugat-Balkán valamennyi országában. Csütörtökön egy másik jugoszláv utódállam, Montenegró parlamentje is határozatban ítélte el a srebrenicai vérengzést, s támogatta az EP javaslatát július 11. emléknappá nyilvánítására.

Nem, nem Auschwitz. “Csak” egy boszniai haláltábor

Bosznia és Hercegovinában a boszniai szerbek néhány napja megakadályozták az erről szóló határozat elfogadását, de az ország nagyobbik részén, a bosnyák-horvát föderációban idén is gyásznapot tartanak július 11-én.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által 1993 tavaszán védett övezetté nyilvánított, főleg bosnyákok lakta srebrenicai enklávé 1995 júliusában a Ratko Mladic tábornok, boszniai szerb hadseregparancsnok és Radovan Karadzic boszniai szerb elnök által irányított szerb milíciák kezére került. A város elestét követő, napokig tartó mészárlásban több mint 8 ezer bosnyák férfit és fiút végeztek ki a névleg az ENSZ védelmi haderő (UNPROFOR) oltalma alatt álló területen. Rajtuk kívül mintegy 25 ezer nőt, gyermeket és idős embert deportáltak erőszakkal. A mészárlást tömeggyilkosággá nyilvánította a délszláv háború bűneit vizsgáló Nemzetközi Törvényszék és az ENSZ Nemzetközi Bírósága is. Karadzic immár Hágában áll a törvényszék előtt, Mladicot azonban a szerb hatóságok mindmáig nem fogták el.

barikád.hu

Mostanság nem jut annyi idő a blogra mint szeretném, pedig rengeteg kitárgyalandó téma fogalmazódott már meg bennem. Viszonyt a nyárral együtt megérkezett a munka áradata is, és hát a fesztiválszezon is indulóban van. Most is épp lakodalomba készülök, az ing gombolása és a nadrág vasalása között szorítottam időt a postra. Jó olvasást kívánok, és remélem nemsokára több időm jut a gép előtti pötyögtetésre is, meglátjuk.

Szép hétvégét, szép nyarat, szebb jövőt!

Tudjuk-e, hogy a 895-ös III. Honfoglalás idején, mintegy 500 000 magyar érkezik a Kárpát-medencébe, és ha összehasonlítjuk ezt a számot a mai népességi adatokkal (16 millió fő), akkor láthatjuk, hogy mi 1100 év alatt a harmincszorosára növeltük a magyarság lélekszámát? A mai Franciaország területén például a IX. században 7 000 000 ember élt és ma mindössze 58 000 000 embert lehet találni Frank honban. Ez alig 8,5 szeres növekedést jelent.

Tudjuk-e, hogy a Honfoglalás idején Európában csak a görögöknek és a rómaiaknak volt írásbeliségük, és amikor mi megérkeztünk a Kárpát-medence területére, már kiforrott, kész, mintegy 1700 éves írásbeliséget hoztunk magunkkal ?

Tudjuk-e, hogy az Ómagyar Mária-siralom szövegét mi még a mai napig értjük, hiszen szókincsét, mind a mai napig használjuk? Shakespeare drámáit a művelt angol már csak szótár segítségével képes elolvasni, mivel annyit változott nyelvük az elmúlt 440 év során. A miénk megtartotta nyelvtanát és szókincsét. Nem volt hajlandó belesimulni, beleolvadni a nagy nyelvi forgatagba!

Tudjuk-e, hogy a Magyar Zenetudományi Intézet regisztrálta azt a
200 000 magyar népdalt, amelyből 100 000 már megjelent nyomtatásban is? A 80 milliós Németországban összesen 6000 (!) népdalt tudtak összegyűjteni.

Tudjuk-e, hogy a magyar mesevilág páratlan az egész világon? Európában nem ismerik a tündért, hetedhét országot, fanyűvőt, hétfejű sárkányt, még nyelvtani szinten sem. Nincs szavuk rá.

Tudjuk-e, hogy Európa nem ismerte a magyarok bejövetele előtt a hús megfőzésének módját? Nem ismerték a villát és a kanalat. Kézzel és késsel ették a sütött húst. Behoztuk a sajátos fűszerezési technikánkat, a darabolást, a fűszerekkel való összefőzést. Az édes, sós, savanyú, keserű ízek mellé mi hoztuk az erős ízt ételeinkben.

Tudjuk-e, hogy azért nem járnak tógában ma Európában az emberek, mert mi behoztuk magunkkal a nadrágot, a zakót (kazak), a hosszú kabátot (kaftán)? Amíg Európa saruban, csizmában, bocskorban járt addig mi behoztuk a háromnegyedes sarkos cipőt. Sőt még az alsó fehérnemű is általunk kerül a világnak erre a részére. Gondoljuk csak meg, ma Skóciában, ha valaki igazán korhűen akar a skót népviseletbe felöltözni, akkor nem vesz alsónadrágot a kockás szoknya alá.

Tudjuk-e, hogy a Honfoglalás idején, mi csodálatos növény és állatvilággal rendelkeztünk, amit magunkkal hoztunk a belső-ázsiai térségből?

Tudjuk-e, hogy az elmúlt időszakban sikerült, a parlament által, hivatalosan is nemzeti kinccsé tenni őshonos állatfajaink nagy részét? A kilenc kutya fajtát, a három parlagi tyúk fajtát, a szilaj marhát, a három mangalica fajtát, a tincses kecskét és a galambjainkat. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem lehet őket keresztezni, az országból kivinni. Tehát meg kell tartani a tiszta vérvonalat. A szürke marhát sajnos az osztrákok már levédték előttünk.

Tudjuk-e, hogy a hollandok 400 éve termesztik a tulipánt, mi 3000 éve? Mégis őket hívják a tulipán hazájának. Az egyetlen európai tulipán fajtának, a Tulipa Hungaricának géncentruma, a Kárpát-medencében van.

Tudjuk-e, hogy a világ második alkotmánya a miénk? Az első az izlandi 720-ból, a második pedig: Szent István király intelmei Imre herceghez.

Tudjuk-e, hogy a reneszánszt, mint művészeti stílust Ausztria és Németország tőlünk vette át?

Tudjuk-e, hogy az öntözéses gazdálkodást és a vetésforgót is mi honosítottuk meg a világnak ezen a részén?

Mára már Európa elfelejtette ezt a tudást, és jórészt ennek köszönhető, hogy termőföldjeik tönkrementek, elhasználódtak. Ez az igazi indok arra, hogy miért is kellettünk az EU-ba! És akkor még egy szó sem esett a magyarok ősi hitéről. Ezek persze csak kiragadott példák, a teljesség igénye nélkül. Talán nem hiába íródtak le. Jó lenne, ha legalább addig eljutnánk gondolatban, hogy magyarnak lenni nem szégyen! S akkor talán nem támolyognánk össze-vissza, abban a jogi, gazdasági és kúltúrális csapdában, amit nekünk állítottak Brüsszelben. S hogy nehogy azt higyjük, az író fantáziája, üldözési mániája mondatja velem ezeket a szavakat, álljon itt egy idézet bizonyságul:

Napóleon megkérdezte Francois Talleyrand-t, hogy mit tegyen a magyarokkal. Talleyrand válasza: - Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz! A monarchia idején megvalósították Talleyrand elméletét.

És végül, tudjuk-e, hogy 1805-ben 6 ember mert beíratkozni a Pázmány Péter Tudományi Egyetemre, mert féltek, hogy az osztrákok megölik, kiirtják családjaikat?

“Jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen!”
(Széchenyi István )

dr. Bakay Kornél

Íme egy régebbi írás, ami ezúttal nem a magyar atrocitásokra koncentrál ugyan, de fontosnak érzem közölni mivel túl sokan ringatják magukat mái napig is a “bezzeg a Titó idejibe’ ” szöveggel, bezzeg de jó volt akkor az élet és a híres testvériség-egységben…

Erre csak azt tudom mondani: -jó volt annak aki túlélte!

Jovanka és Tito: Jovánka és a jugoszláv Führer a régi szép időkben

Hosszú évek sértő mellőzése után végre hivatalos látogató csöngetett be Jovanka Broznak, Tito özvegyének düledező házába. Az idős asszony tele volt panasszal, és Rasim Ljajic Szerbia emberi jogokért felelős minisztere - akinél a vajdasági magyarverések és a magyarokat sújtó igazságtalan börtönbüntetések évek óta süket fülekre találnak - ezúttal azonnali segítséget ígért.A horvát kovácsmester apa és szlovén anya hetedik gyermekeként, az Osztrák-Magyar Monarchia Kumrovec nevű falujában (ma Horvátország) született volt jugoszláv elnök 82 éves özvegye a tavalyi rendkívül hideg telet is egy lyukas tetejű, a sok beázástól megpenészedett fűtetlen házban, évekkel ezelőtt megállapított, de már akkor is alacsony összegű és azóta rohamosan értéktelenedő állami nyugdíjából húzta ki. Szerény ruhatárán kívül semmije sincs, mert a szakadár partizánvezér 27 évvel ezelőtti halála után a különutas szocializmus emlőin felnőtt hálátlan túlélők a temetés utáni első pillanatban az addig istenített Jovánkától - a szó szoros értelmében - mindent elvettek.

Emberek közé nem mehetett, a házából nem léphetett ki, és gyakorlatilag a világtól elzárva, éveken át szigorú házi őrizetben tartották. A nagy nőcsábász negyedik felesége televízión keresztül figyelte az I. világháború után összetákolt és a férje által további 45 évre népi demokratikus egységbe kényszerített dél-balkáni szláv államok és nemzetiségek kiújult anarchiáját, a 90-es évek kegyetlen polgárháborúit, Szerbia gazdasági mélyrepülését és Koszovó elvesztését: egy hamis és hazug társadalmi rendszer vérben és mocsokban történő teljes megsemmisülését.

Joszip Broz, aki Sztálin barátjától és véreskezű tanítómesterétől a “Walter elvtárs” munkásmozgalmi becenevet kapta, később Tito művésznéven véste be magát a XX. század szomorú történelmébe. A félig horvát, félig szlovén Titót a II. világháború után a magyarok által lakott bácskai falvakban (Csurog, Zsablya, Mozsor) a szerb partizánok által elkövetett szörnyű vérengzések miatt nem csak a magyarok, de a horvátok, az adriai németek és a szlovének is teljes szívükből utálták. Ennek fő oka a győztes szövetséges hatalmak által teljes feledésre ítélt, horvát holokausztként számon tartott bleiburgi mészárlás volt.

A horvát holokauszt

Molotov-Sztálin-Titó a Szovjet-Jugoszláv barátsági egyezmény aláírása után, 1945

A diadalittas Tito 1945 április 5.-én, egy nappal Magyarország teljes szovjet megszállása után engedélyt adott a világverő szovjet Vörös Hadsereg alakulatainak, hogy átvonuljanak Jugoszlávián. Zágrábot az usztasák 1945 május 6.-án és 7.-én kiürítették és a legyőzött és függetlenségét elvesztett, volt németbarát Horvátországból menekültek tízezrei indultak a falvakat és városokat végig rabló, gyárakat leszerelő, a múzeumokat, képtárakat, könyvtárakat és tudományos intézményeket kifosztó és felgyújtó, a lányokat, asszonyokat korhatár nélkül megerőszakoló, tisztjeik által feltüzelt analfabéta szadista vörös hordák és főleg szerb parasztokból toborzott, bosszúvágyó Tito partizánok elől az angol megszállási zóna irányába.A családostól Nyugatra igyekvő horvát usztasa katonákhoz nagy számmal csatlakoztak az oroszok elől menekülő németek, magyarok, osztrákok és szlovének is. Tito parancsára az őket üldöző Milan Basta partizánvezér vérszomjas csapatai a több százezerre tehető menekülők táborait 1945 májusának közepén, Bleiburgban, a szlovén-osztrák határ ausztriai oldalán fekvő kis karintiai faluban érték utol.

A magát 60 évvel később már az emberi jogok nemzetközi élharcosának tekintő Nagy Britannia 8. hadseregének akkori parancsnoka, Patrick Scott tábornok azonban nem fogadta el a horvát katonatisztek fegyverletételi ajánlatát és nem nyújtott védelmet a menekülőkkel tartó asszonyoknak, gyerekeknek és idős embereknek sem.

Churchill: A szerb partizánok német SS egyenruhájára hasonlító öltözetben feszít Titó

Az angol katonák Churchill miniszterelnök és Tito között megkötött egyezmény értelmében fegyverrel kényszerítették a menekülő embereket vissza a “felszabadított” Jugoszlávia területére, ahol az útmenti erdőben elbújt partizánok bemelegítésként automata fegyverekkel halomra gyilkolták őket. A szörnyű németországi bombázásokat szorgalmazó Churchill parancsára az angol hadsereg az általuk megszállt zónából hosszú vonatszerelvényekbe zsúfolva deportálta vissza a magukat már biztonságban érző horvátországi menekülteket a biztos halált jelentő, Tito uralta Jugoszláviába.

A szerbek az életben maradottakat bekerítették, és az akkor már teljhatalmú Tito tudtával és beleegyezésével - a Balkánon és a Kárpátokon túli területeken honos szokásoknak megfelelően - nekiláttak a nők és gyerekek megerőszakolásának és a tömeges kivégzéseknek. A szerb partizánok sok fiatal lányt és asszonyt a férfiak szeme láttára derékig földbe ástak és a részeg katonák öklömnyi kövekkel halálra dobálták őket. Élő embereket kényszerítettek a velük ásatott mély gödrökbe, és utána gyújtóbombákat és kézigránátokat dobtak rájuk, mert ily módon a hiánycikknek számító lőszer megtakarításával tudták őket kivégezni.

A hős szerb partizánok a családjukat védő férfiakat térden lőtték és a sebesülteket összekötött végtagokkal előbb nyilvánosan megkínozták majd lefejezték, a csoportokba összeterelt embereket teherautók platójáról és a közeli erdő faágairól géppuskázták le.1999-ben, a németországi Nürnberget a horvát fővárossal összekötő autópálya építésekor, Pesnica és Slivnica között az útépítő munkások egyetlen akkor megtalált tömegsír sarkában 1179 kisebb-nagyobb méretű (férfi, női és gyermek) emberi koponyát találtak. Később Tito partizánjai sok tízezer életben hagyott embert marhavagonokban a főleg a szerb-román határ mellé telepített jugoszláviai koncentrációs táborokba hurcoltak kényszermunkára, ahonnan csak kevesen tértek vissza.

A táblázat szerint Titó a XX. század egyik legnagyobb mészárosa a maga 1 millió 172 ezer áldozatával.

A bleiburgi áldozatok számát a mai napig nem tudták pontosan megállapítani: a horvát történész Vladimir Zerjavic minimum 55 ezerre teszi Bleiburg környékén ártatlanul kivégzett emberek számát, az angol Misha Glenny 88 ezer halottról számolt be egyik könyvében és az amerikai Stanford egyetemen tanító Jozo Tomasevic történész professzor összesen több mint 200 ezer, ezen belül 116 ezer horvát nemzetiségű áldozatról írt egyik tanulmányában.

A balliberális nemzetközi média arról sem számolt be a világlapok címlapjain, hogy a függetlenné vált Szlovén Köztársaság bátran nekiállt a múlt tisztázásának, és 1999 és 2001 között 296 (!) nagyméretű tömegsírt tárt fela Bleiburggal szemközti szlovén területen. (Az osztrákok még nem folytattak ehhez hasonló célú ásatásokat - a szerző) Szlovéniai történészek véleménye szerint csak a szlovén területen megtalált csontok alapján a mésszel leöntött áldozatok száma 190 ezer fölött van, egyedül a Tezno körüli erdőben legyilkolt emberek száma 60-80 ezer közé tehető, és ezek között sok ezer csecsemőre és gyermekre utaló kis méretű csontvázakat találtak.Bleiburg falu környékén heteken át tartó és szörnyű kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságsorozat áldozatainak száma sokkal magasabb, mint a szerb nemzeti szocialista Milosevics, Mladics és Karadzics által a 90-es évekbeli embertelen vérengzésekben legyilkolt ártatlan áldozatok száma.

Titóné, Jovánka Budiszaljevics

A szintén horvát területen született, szerb nemzetiségű Jovanka Budisaljevic 1952-ben, 28 éves korában ment feleségül a szovjet kommunistákkal éppen kekeckedő 60 éves Titóhoz. A romantikus partizánélet nehézségein megedződött katonalány ugyan sok rosszat hallott már az öregedő vőlegénye zavaros nőügyeiről, de a nyugat-európai királyi udvarokat megszégyenítő pompában élő volt kovácsinassal való szakítás egy pillanatra sem merült fel benne.

Az emberarcú szocializmus balkáni vezére írni és olvasni még úgy ahogy megtanult, de az elemi iskoláit nem tudta befejezni, mert 12 éves korában megbukott, és utána már messze elkerült mindenféle további kudarcokkal fenyegető és időpocsékoló oktatási intézményt. Jovánkát 1977-ben az egész életében mindenkit megcsaló és elhagyó, de már öreg, beteg és a mi szeretett ideggyenge miniszterelnökünkhöz hasonlóan szellemileg hátrányos helyzetbe került Titótól elszakították és házi őrizet alá helyezték.

Az élete végén érszűkület miatt fél lábát elvesztett, magját sűrűn potyogtató forradalmár ugyan meghagyta bizalmasnak hitt elvtársainak, hogy a halála után kezeljék Jovánkát államfő özvegyéhez méltó módon, de a temetési menet alatt krokodilkönnyeket eregető, és az egyik napról a másikra kommunistából nemzeti érzelmű szocialistává átváltozott párttagok nem méltányolták a sírjánál még az “egész világ egyik legkiemelkedőbb vezetőjének” nevezett diktátor végső kívánságát.

A lista

Íme, egy szűk felsorolás Tito feleségeiről, barátnőiről és ismert gyerekeiről. A listából kiderül, hogy a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő harcosa nem kedvelte a kényelmetlen fogamzásgátló megoldásokat.

Marusa Novakova, 1912, a szerelemből egy fiú, Leonard Novakov született 1913-ban, közgazdászként Prágában élt.

Liza Spuner, 1913, egy fiú, Hans Spuner, sz. 1914, mérnökként Ausztriában élt, 1942 márciusában a német hadsereg tagjaként apja partizánjai elleni harcban vesztette életét.

Tereza Stacner, 1914, egy fiú és egy lány, Paul és Gabriela Stacner, ikrek, sz. 1915, Gabriela korán meghalt, Paulból mérnök lett, további sorsa ismeretlen.

Ljusa Sedlovska, 1915, egy fiú, Kiril Sedlovski, sz. 1915, állatorvosként a Szovjetunióban halt meg.

Ira Gligorieva, első feleség, 1915, az asszony a szülésben meghalt, a gyerek megmaradt, Serjoza Gligoriev, sz. 1915, kommunista pártvezető volt a Szovjetunióban, Brjanszkban élt.

Daria Andirelova, 1915, egy fiú, Josip Andirelov, sz. 1916, a Vörös Hadsereg pilótájaként 1945-ben Berlin alatt életét vesztette.

Olja Kutina, 1915, nem született gyerek.

Nina és Svetlana Bazan, ikerpár, 1917, egy fiú Ninától, Vladimir Bazan, sz. 1918, orvosként Leningrádban élt. Másik fiú Svetlanától, de a lányt Tito rábeszélte, hogy mondja azt, hogy a gyerek apja egy egyetemi professzor.

Zuhra Badahur, 1918, egy fiú, Kadi Badahur, sz. 1918, vegyészmérnökként Bakuban halt meg.

Pelagija Belousova, második feleség, 1919, egy fiú, Zarko Broz, sz. 1920, katonatiszt, a jugoszláv néphadsereg hőse, Belgrádban élt.

Ana Ivanovic, 1919, az esküvő előtt és után Tito szeretője, nem született gyerek.

Vida Kogej, 1934, egy fiú, Dimitrij Kogej, sz. 1935, Bécsben zenetanár.

Elza Gerlach, nem hivatalos harmadik feleség, 1935, nem mondta meg neki, hogy még nem vált el Pelagijától, ennek ellenére Elzát is feleségül vette, és ebben az időben poligámiában élt, egy fiú, Viktor Gerlach, sz. 1937, sorsa ismeretlen.

Vassilitsa Koveshnikova, 1935, párhuzamosan élt vele és a nem hivatalos harmadik feleséggel, nem született gyerek.

Jeanne Coitier, 1937, egy fiú, Olivier Coitier, sz. 1938, fizikusként Párizsban él.

Zuhra Reuf-Anadolka, harmadik feleség, 1937, egy fiú, Izet Reuf, sz. 1938, Isztambulban kereskedelmi eladó.

Herta Haas, gyűrűs menyasszony, 1937, egy fiú, Aleksander Misa Broz, sz. 1941, Zágrábban él.

Davorjanka Paunovic-Zdenka, 1941, egy fiú, Slavisa Paunovic, sz. 1942, Szerbiában él.

Zinka Kunc, 1949, ettől az operaénekesnőtől sem született gyerek.

Jovanka Broz, negyedik feleség, 1952, tovább folytatódott a rossz széria, és ezúttal a szocialista trón utódlására szánt gyerek Jovánkától nem született.

Joszip Broz Tito, a nagy jugoszláv pinológus 21 dokumentálható asszonytól elért 17 gyermekes kíváló eredményét minden szocialista párti elnökből EU biztossá átváltozott magyar eszmetárs őszinte szívvel megirigyelheti. A listát böngészve nem sok remény van arra, hogy bármelyik Brüsszelben élő, Viagrával felerősített ernyedt szoknyavadász a volt örökös jugoszláv államelnök nyomába tud lépni.

Joszip Broz-Walter-Tito 1980 május 4.-én, három nappal a 88. születésnapja előtt halt meg és sok hazai és külföldi gyászoló jelenlétében ünnepélyes külsőségek között a belgrádi Virágok Házában temették el. Jovanka Broz, aki még mindig a Jugoszláv Néphadsereg ezredese, mióta feloldották a háziőrizetét minden hétfőn kibotorkál a penészes tető alatt rogyadozó otthonából, és friss virágot visz a férje a sírjára.

Jack Corn 2007-09-22

+ A bleiburgi vérengzés 2009-es megemlékezésén részt vett a HVIM képviselete, és erről beszámoló jelent meg a Magyar Jelenben. További képek a “horvát holokausztról” ITT

1920. június 4.

Gyász és Düh

József Attila - Nem, Nem, Soha

Megvizsgálta már valaki a körülöttünk élő népek himnuszainak szövegét? Én most ezt tettem. Sokat nem kellett csalódnom! Van egy közös pontjuk amely mint himnuszukban mint pedig független önálló történelmükben is alapkőként van jelen, ez pedig a magyarok egyetemes gyűlölete!

Deşteaptă-te, române (Ébredj fel, ó, román) a címe Románia nemzeti himnuszának. A himnusz szövegét Andrei Mureşanu (1816–1863) írta, a zenéjét pedig Anton Pann (1796–1854) komponálta. A dalt először Un răsunet (Visszhang) címen publikálták az 1848-as forradalom alatt, ahol Deşteaptă-te, române néven azonnal a nemzeti mozgalom egyik fő dalává vált.

Deşteaptă-te, române!!!

Deşteaptă-te, române, din somnul cel de moarte,
În care te-adânciră barbarii de tirani!
Acum ori niciodată croieşte-ţi altă soartă,
La care să se-nchine şi cruzii tăi duşmani!

Acum ori niciodată să dăm dovezi în lume
Că-n aste mâni mai curge un sânge de roman,
Şi că-n a noastre piepturi păstrăm cu fală-un nume
Triumfător în lupte, un nume de Traian!

Priviţi, măreţe umbre, Mihai, Ştefan, Corvine,
Româna naţiune, ai voştri strănepoţi,
Cu braţele armate, cu focul vostru-n vine,
„Viaţă-n libertate ori moarte!” strigă toţi.

Preoţi, cu crucea-n frunte! căci oastea e creştină,
Deviza-i libertate şi scopul ei preasfânt,
Murim mai bine-n luptă, cu glorie deplină,
Decât să fim sclavi iarăşi în vechiul nost’ pământ! ??

Magyar fordítás:

Ébredj román, ébredj halotti álmodból,
Melybe sűlyesztettek barbár zsarnokok!

Most, vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot,
Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog!

Most vagy soha, bizonyítsd be a világnak
Hogy még folyik a római vér ereidben
És hogy szívünkben még őrzünk büszkén egy nevet
Csaták győztesét, egy nevet: Traianus

Nézzétek ti kísértetek: Mihály, István, Mátyás király
Román nemzet, a ti dédunokáitok,
Felfegyverkezve, a ti tüzetekkel ereinkben
Mind azt kiáltjuk “Élet szabadon, vagy halál!”

Papok kereszttel az élen! Hisz a had keresztény,
A mottó a szabadság, a cél szent,
Inkább meghalunk csatában, teljes glóriában,
Mint hogy újból rabszolgák legyünk régi földünkön.

Először a “Melybe sűlyesztettek barbár zsarnokok!” és a “Hogy még folyik a római vér ereidben” ragadta meg a szemem. Köztudott, hogy bennünket oláh testvéreink mongolok(?) leszármazottainak tartanak(ezzel van most teli a youtube is), akik barbár módon betörtünk a Kárpát-medencébe. Mint ahogy azt a szlovák politikus (aki fiatalkorában lopásból élt) Ján Szlota is kijelentette: “A magyarok őshazája nem a Kárpát-medence, hanem a Góbi sivatag”. Ugyanis itt a Kárpát-medencében szerintük valamiféle Nagy Románia volt. Mondjuk a szlovákok szerint meg Nagy Morva Birodalom. Lényeg mi lényeg, jöttek a magyar barbárok és a kulturált népet lenyilaztuk földjüket elloptuk bla-bla….

kinek mi, avagy jól megfértek

Míg mi buta barbárok, addig ők a dákoromán dicső és szuper fejlett nép sarjai. Ázsiai mivoltunkat mi sem bizonyítja jobban mint sárga bőrünk, alacsony alkatunk, fekete hajunk és húzott szemeink. Hisz ez jellemző minden magyarra.Vagy nem?

Ellenben a “Dákorománok”  igen nemes, a római polgárokra jellemző arcélekkel rendelkeznek mind a mái napig (KLIKK). Szinte magam előtt látom ezeket az arcokat a római légiósok pajzsai  a scutum mögül kikandikálni…. Hiába nó, római-dák vérű havasi szomszédaink igen szikár emberek, vagy inkább shukár? Nem hiába forgatták Romániában a Borat című film  elejét sem. Az olaszok is igen büszkék erre a régi rokonságra, alig győzik hazatoloncolni a sok rokonlátogatásra érkező vendégmunkást.

A valóságban viszont legvalószínűbb az, hogy a román egy a mai Albánia területéről elszármazott nép, akik nem lehettek valami ügyes pásztorok ha a Kárpátokig elkóboroltatták nyájaikat. Mindenesetre itt mára sűrűn keveredett népük tatár, kun, jász, roma, török, magyar és még egy csomó néppel. Megjegyzem a magyar is homogén nemzet, és valóban Ázsiából jöttünk, többször is! És valóban vannak ázsiai rokonaink, de rájuk és közös szkíta-pártus-avar-hun-magyar kultúránkra méltán lehetünk büszkék. És hogy kinek vannak előjogai a Kárpátmedencéhez abba most nem mennék bele…(tatárlaka)

Mongoloid Csángó Magyarok és Európid Dákorománok

De a himnuszukhoz visszatérve: szerepel még benne Traian azaz a római Traianus császár, aki 98-117  között volt a Római Birodalom Császára. Igen gyakori név ma is Romániában pl az ex-elnök Traian Băsescu is róla van elnevezte. Traianus (egyes átírások szerint: Trajanus) román származását mi sem bizonyítja jobban, hogy az Appennini félsziget közepén Umbria tartományban született, majd onnan költözött át a mai dél Spanyolország területére. Lehet a sok napozás végett hiszik románnak, nem tudni. Mindenese jól hangzik egy nagy név a “családban”… Ami azonban érdekes, hogy mai románok a (a rómaiak mellett) trák eredetű dák népet tekintik őseiknek (ezt a tudomány nem igazolta), amelyet Traianus római császár a 2. század elején győzött le….

És mégis:

 ”Most vagy soha, bizonyítsd be a világnak
Hogy még folyik a római vér ereidben
És hogy szívünkben még őrzünk büszkén egy nevet
Csaták győztesét, egy nevet: Traianus”

…Biztos valami családi vita lehetett akkor, de a 2. században még nem volt Josi Barát meg Maúnika só ahol meg lehetett volna beszélni…

De hál’ Istennek nagy még a rokonság:

“Nézzétek ti kísértetek: Mihály, István, Mátyás király
Román nemzet, a ti dédunokáitok..”

Mihály alatt nem tudom kire gondolnak, mert I. Mihály román király “csak” 1921-ben született, de ha himnuszukban megénekelt 4 ember közül ő sem román akkor bizony senki azok közül akiknek a  román nemzet a (mostoha)dédunokája..

Hóhó de mi a helyzet a mi Mátyás királyunkkal? Aki szintén helyet kap a dicsénekben (az eredeti román szövegben Corvine néven szerepel) Mennyire román Mátyás?

Először a Supplex Libellus Valachorum (A valachok könyörgő levele, 1791) c. politikai írásban mondták románnak, előtte senki sem tartotta Oláhnak. Ha mondjuk a Havasalföldről is származnak nem értem miért nem vágyott vissza az a család…

De Mátyás nem volt román, főleg mivel ő már Kolozsváron született,a nagy törökverő és Magyarország kormányzója Hunyadi János fiaként, és lett Magyarország egyik legnagyobb királya(valamint cseh (ellen-)király, Ausztria hercege. )

Mátyás magyarsága nem is kérdéses, amiért őt románozzák az a nagyszülők származása, ott is csupán a nagyapja. Ugyanis Hunyadi Jánosnak(Mátyás apja) az édesanyja Morzsinay Erzsébet, a Morsinai nemzetségből való magyar volt. Édesapja Vajk, aki a kenézi  rangot töltötte be a havaselvi területen. A Vajk tipikusan pogány magyar név, Szent István is ezt a nevet viselte keresztsége előtt. Nem mellékesen abban az időben nem csupán a nemzetiségről, de a vallásról tudhatták meg ki kicsoda! Hunyadi katolikus volt, mint apja és anyja, nem görögkeleti ortodox mint a románok!

Kicsit legenda szagú de egy másik elképzelés szerint Zsigmond magyar király volt Hunyadi János apja, és Morsinai Erzsébetet csak a látszat kedvéért házasították össze Vajkkal, erre több bizonyítékot véltek felfedezni.

Erröl a témárol itt egy részletesebb beszámoló

Figyelem, a szövegben említett István nem a mi Szent Istvánunk(pedig ő is Vajk volt), hanem Stefan cel Mare ( Nagy István ) Moldva aranykorának fejedelme 1457- 1504. Mondjuk ő sem román hanem moldvai, ami ugyan hasonló de erről a moldvaiakat kellene megkérdezni, hogy ők románok e….a fejük lecsavarodna annyira ráznák!

Róla még annyit, hogy bár amikor épp pácban volt Mátyás király befogadta udvarába. Aztán amikor később rátámadt Mátyás elpüfölt bennünket, de elverte a török szultánt és a lengyeleket is,  36 csatából 34-ben győzött.Valóban tiszteletre méltó király volt akit IV. Sixtus pápa a vaslui csat után a keresztény hit igaz bajnokának nevezett (verus christianae fidei athleta). Vallásos meggyőződését azzal is bizonyította, hogy kifizette az Athosz-hegyi kolostor tartozását a török portának, hogy a kolostor megőrizhesse vallási függetlenségét. A vaslui csatában egyébként nekünk is nagy szerepünk volt ugyanis
a kb. 20 000 moldvai gyalogos és lovas mellet 2000 lengyel, 5000 székely, 1800 magyar valamint 20 ágyú is harcolt.

Nem mellékéssen szeretett átrohanni Romániába is “menni egy kört”, ez is bizonyítja hogy mennyire román egy moldáv. Bezzeg ha lett volna Maunika só… Amúgy csak nyelvében azonos a két nép, de ez nem sokat számít lásd pl a horvát-szerb gyűlöletet…

De a románok nem csupán a szavak emberei:

“Most, vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot,
Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog!”

És hogy hogyan teremtették meg, és hogyan hajoltatnak ellenséget? Hát 3000 civil válogatott módon való felkoncolásával…

Erdélyi vérengzés 1848-49

Az Erdélyi vérengzés néven elhíresült támadások 1848. október 19. és 1849. januárja között zajlottak. Magyarország és Erdély uniója ellen fellázadt, császárhű románok a pogrom ideje alatt több mint 3000 magyart mészároltak le, ezzel megváltoztatva Dél-Erdély etnikai felépítését.

Előzmények

1848-ban a Kolozsvárott összehívott országgyűlés kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezen az országgyűlésen azonban a magyar képviselők voltak többségben, románok és szászok csak kis számban voltak jelen, így az említett két nép nem fogadta el az országgyűlési határozatot. A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol kijelentették, hogy szembeszállnak a magyarokkal. Nemsokára hadsereget szerveztek, amelynek fővezére Avram Iancu lett. A felkelő románok elárasztották egész Alsó-Fehér vármegyét, Torda-Aranyos vármegyét és Kis-Küküllő vármegye egy részét. Az Erdélyi Szigethegységben ütötték fel főhadiszállásukat, innen támadták a magyar hadsereget. A felkelők azonban nem csak a hadsereg, hanem a civil lakosság ellen is követtek el vérengzéseket.

Avram Iancu

A vérengzések

Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.

Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.

Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.

Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul.

Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.

Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.

Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.

Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.

Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.

A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.

 ”Papok kereszttel az élen! Hisz a had keresztény,
A mottó a szabadság, a cél szent”

A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8.-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox popák vezetésével felkelők rohanták meg a Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.

Következményei

A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok előnyére. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obelix PAX felirattal, mely az itt kivégzett Zalatnai polgároknak állít emléket.

Az 1848-as mészárlás emlékműve

———————————————————————————————

Végezetül tekintsétek meg a Szlovák himnusz első két dalolt versszakát. Érdemes megfigyelni a választékos szóhasználatot és a mesterien megírt, szinte nyelvtörőnek is beillő mondatokat. Mit szenvedhetett mire ezt megírta szegény Janko Matúška.

Az első két versszak magyar fordítása:

A Tátra fölött villám, vad mennydörgés csattan,
A Tátra fölött villám, vad mennydörgés csattan,
Állj meg testvér elmúlik a veszély, a szlovák újraéled.
Állj meg testvér elmúlik a veszély, a szlovák újraéled.

A mi Szlovákiánk oly sokáig aludt.
A mi Szlovákiánk oly sokáig aludt.
Villámok, dörgések ébresztik fel, hogy felkeljen már.
Villámok, dörgések ébresztik fel, hogy felkeljen már.

Na és mit gondoltok minek az apropóján született a dal?

A dal 1844-ben keletkezett egy tiltakozó akció során. A pozsonyi evangélikus líceum diákjai Lőcsére mentek, hogy tiltakozzanak a magyar hatóságok Ľudovít Štúr elleni eljárása ellen.

De a dal az 1848/49-es szlovák nemzeti mozgalom során lett igazán népszerű.

Ľudovít Štúr (magyarul néha Stúr Lajos) a szlovák nemzeti mozgalom vezetője, a szlovák irodalmi nyelv megteremtője, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ellen harcoló szlovák önkéntes résztvevőinek toborzója!

Nem hiába lázadozott Lali, hisz abban az időben nagyon elnyomtuk őket, olyannyira, hogy szegényke még a Magyar Királyság országgyűlésében is résztvevő politikus volt…

Országgyűlési képviselősége 1847-ben kezdődött, egy évig vett részt a parlament munkájában.. Az 1848-49-es forradalom idején belekezdett a szlovák követelések megszervezte a magyar uralom elleni Szlovák Felkelést, de nem járt sikerrel, 1849-ben a magyar forradalommal együtt lényegében a szlovák is elbukott, ugyanis ekkor a Habsburgoknak már nem volt szüksége a szlovákok segítségére. Ezután mint aki jól végezte dolgát visszaköltözött szüleihez Zayugrócra, ahol az irodalomnak szentelte életét (1850-1856).

Mint láthatjuk mindkét szorgos pásztornép szomszédunknál sajnos nem tanultak eleget saját ősi szakmájukból és az osztrák gond nélkül terelgette őket saját kedve szerint. Ez olyannyira jól sikeredett ,hogy mái napig gyűlölnek bennünket és léten-nyomon atrocitásokról hallani. De ez nem is csoda olyan népeknél akinek a nemzeti öntudatának az egyik pillére a mi megvetésünk, és ezen megvetésnek adnak hangot akárhányszor szívükre emelt kézzel eléneklik a hazájuk himnuszát.

forrás: sok Wikipédia

 (MAGYARázat blog)